A színek és a stílusok, a színek és a formák kiválasztása az információközlés egyik legelemibb formájának tekinthető. A kommunikációval, színházzal, reklámmal foglalkozó szakemberek, ezt nap mint nap meg is teszik.

 

Talán nem meglepő módon a színelméletek gyakorlati használatának kezdete nem Európához köthető, hanem Amerikához. A hatvanas években már alkalmazták a filmkészítés nagymesterei. Amikor egy filmet nézünk, a negatív főhőst a legtöbb esetben antipatikusnak látjuk, még akkor is, ha egyébként azt egy közkedvelt, nagy népszerűségnek örvendő színész alakítja.

Az ok az, hogy a színek kavalkádjával (smink, ruha, kiegészítők), valamint a hozzá nem rendelhető stílusokkal olyan diszharmonikus megjelenést kölcsönöztek a szereplőknek, amely fáradttá, nyúzottá, ellenszenvessé tette őket. Nyilván ez csupán egyetlen eszköz a sok közül, mely a színészi tehetség meglétét nem mellőzheti, hanem segítséget jelent egy-egy szerep megformálásában. Amíg ez a gyerekfilmeknél egyértelműen behatárolható (sötét és a színes, gonosz és a jóságos alakok), addig ez a felnőttek világában árnyaltabban jelenik meg.

Véleményem szerint itt is a tudatosságon van a hangsúly.

A filmes nagymesterek igyekeztek ezt szakmai titokként kezelni, de viszonylag hamar átvették a politikusok, majd az üzletemberek is.

Nincs olyan amerikai elnökválasztás, amikor ne emlegetnék iskolapéldaként, hogy a rosszul megválasztott stúdió, valamint az öltözet színe és a megvilágítás milyen komoly szerepet játszott abban, hogy az 1960-as évben Kennedy lett az elnök, nem pedig Nixon.

 

Kennedy–Nixon-tévévita, 1960 – a kép diadala a tartalom felett, volt a címszó.

„Amikor egy cigi reklám és egy kozmetikai reklám után megjelent a két elnökjelölt a TV képernyőin, a hatvanmilliósra becsült nézősereg egy szörnyen mutató Nixonnal ismerkedhetett meg. A leadott kilók miatt ruhája lötyögött rajta, világos öltönyében szinte belefolyt az előre lebeszéltnél világosabb szürkére festett háttérbe (amit többszöri átfestéssel próbáltak sötétebbé tenni, és még nedves volt a felvételkor), hamuszürke arca beesett és nyúzott volt, és alig állt a lábán…”

 

A tévékamerák képein rosszul mutató, „áttetsző” bőrrel rendelkező Nixon ráadásul nem kért sminket, és végül csak a reggeli borosta eltüntetésére használt ‘Lazy Shave’ használatába egyezett bele, ami viszont a műsor vége fele, az izzadság hatására lefolyt róla, sötét foltokat eredményezve az arcán. (Elsőre mindkét jelölt elutasította a sminkelést, attól tartva, hogy ha a másik nem kér, és ő igen, akkor ezt ellene fordíthatják – a kaliforniai napsütésben lebarnult John ‘Bronze Warrior’ Kennedy végül beleegyezett egy finom alapozóba.)

A vita után már senki sem emlékezett arra, hogy miket mondott a két jelölt: csak a vártnál erősebb hatású képek maradtak meg…

A kép diadala volt ez a tartalom felett: azok, akik rádión hallgatták a vitát, inkább Nixont tartották győztesnek, míg a hatvanmillió televíziónézőt meggyőzte a Kennedy-stílus. A közvélemény-kutatások adatai szerint a választók több mint fele mondta azt, hogy a viták befolyásolták véleményüket, és hat százalék állította, hogy csak a viták alapján döntöttek arról, hogy kire fognak szavazni. Ebből a négymillió embert jelentő hat százalékból 72 százalék szavazott Kennedy-re, aki végül 112 ezer szavazattal győzte le Nixont.

(Erről lásd bővebben: campaignfinish.blogspot.com/…/kennedy-nixon-tv-vit…)