Kennedy kontra Nixon
Tévévita, 1960 – a kép diadala a tartalom felett
A színek és a stílusok, a színek és a formák kiválasztása az információközlés egyik legelemibb formájának tekinthető.
A kommunikációval, színházzal, reklámmal foglalkozó szakemberek, ezt nap mint nap meg is teszik, tudatosan használják.
Talán nem meglepő módon a színelméletek gyakorlati használatának kezdete nem Európához köthető, hanem Amerikához.
(Igaz, az elméleti részét Johannes Itten nevéhez kötjük, aki mint festő és művészetpedagógus, a Bauhaus korai korszakának meghatározó személyisége volt.)
A hatvanas években már alkalmazták a filmkészítés nagymesterei. Amikor egy filmet nézünk, a negatív főhőst a legtöbb esetben antipatikusnak látjuk, még akkor is, ha egyébként azt egy közkedvelt, nagy népszerűségnek örvendő színész alakítja.
Az ok az, hogy a színek kavalkádjával (smink, ruha, kiegészítők), valamint a hozzá nem rendelhető stílusokkal olyan diszharmonikus megjelenést kölcsönöztek a szereplőknek, amely könnyen fáradttá, nyúzottá és ellenszenvessé tette őket.
Nyilván ez csupán egyetlen eszköz a sok közül, mely a színészi tehetség meglétét nem mellőzheti, hanem segítséget jelent egy-egy szerep megformálásában.
Amíg ez a gyerekfilmeknél egyértelműen behatárolható (sötét-gonosz és a színes-jóságos, kedves alakok), addig ez a felnőttek világában sokkal árnyaltabban jelenik meg.
Véleményem szerint itt is a tudatosságon van a hangsúly.
A filmes nagymesterek igyekeztek ezt szakmai titokként kezelni, de viszonylag hamar átvették a politikusok, majd az üzletemberek is.
Nincs olyan amerikai elnökválasztás, amikor ne emlegetnék iskolapéldaként, hogy a rosszul megválasztott stúdió, valamint az öltözet színe, a smink és a megvilágítás milyen komoly szerepet játszott abban, hogy az 1960-as évben Kennedy lett az elnök, nem pedig Nixon.
Kennedy–Nixon-tévévita, 1960 – a kép diadala a tartalom felett, volt a címszó.
Amikor egy cigi reklám és egy kozmetikai reklám után megjelent a két elnökjelölt a TV képernyőin, a hatvanmilliósra becsült nézősereg egy szörnyen mutató Nixonnal ismerkedhetett meg.
A leadott kilók miatt ruhája lötyögött rajta, világos öltönyében szinte belefolyt az előre lebeszéltnél világosabb szürkére festett háttérbe (amit többszöri átfestéssel próbáltak sötétebbé tenni, és még nedves volt a felvételkor), hamuszürke arca beesett és nyúzott volt, és alig állt a lábán…
A tévékamerák képein rosszul mutató, „áttetsző” bőrrel rendelkező Nixon ráadásul nem kért sminket, és végül csak a reggeli borosta eltüntetésére használt „Lazy Shave” használatába egyezett bele, ami viszont a műsor vége fele, az izzadság hatására lefolyt róla, sötét foltokat eredményezve az arcán.
Az is igaz, hogy meglehetősen beteg és fáradt volt már a választási kampány végén, ami akár magyarázhatja is a sikertelenséget.
De csak a végeredmény számít!
(Elsőre mindkét jelölt elutasította a sminkelést, attól tartva, hogy ha a másik nem kér, és ő igen, akkor ezt ellene fordíthatják – a kaliforniai napsütésben lebarnult John „Bronze Warrior” Kennedy végül beleegyezett egy finom alapozóba.)
A vita után már senki sem emlékezett arra, hogy miket mondott a két jelölt: csak a vártnál erősebb hatású képek maradtak meg…
A kép diadala volt ez a tartalom felett: azok, akik rádión hallgatták a vitát, inkább Nixont tartották győztesnek, míg a hatvanmillió televíziónézőt meggyőzte a Kennedy-stílus.
A közvélemény-kutatások adatai szerint a választók több mint fele mondta azt, hogy a viták befolyásolták véleményüket, és hat százalék állította, hogy csak a viták alapján döntöttek arról, hogy kire fognak szavazni. Ebből a négymillió embert jelentő hat százalékból 72 százalék szavazott Kennedy-re, aki végül 112 ezer szavazattal győzte le Nixont.
(Erről lásd bővebben: campaignfinish.blogspot.com/…/kennedy-nixon-tv-vit…)