Egy kedves, fiatal lány gondolatai a megjelenésben rejlő útkeresési folyamatok nehézségeiről, buktatóiról – amelyen szinte kivétel nélkül mindenki átesett.
Kívánom, hogy egyre jobban tudjon a világ felé megnyílni és sokkal jobban bízni magában. Papp Kitti írása.
Régebben, mikor még napi rendszerességgel utaztam tömegközlekedéssel, például iskolába, néhanapján szembesültem azzal az érzéssel, hogy „az a másik lány, aki ott ül velem szemben, milyen csinos, biztos gondosan összeválogatta, mit vegyen fel.” Én pedig úgy éreztem, csak fölkaptam a szokásos kabátomat, sapkámat, sálamat és elindultam otthonról. Ráadásul meleg is volt, ami diszkomfortos érzetet keltett bennem. Ettől aztán úgy éreztem: „Te jó ég, hogy nézhetek ki?” Aztán, ha meg tudtam nézni magam valahol egy kirakat üvegében, vagy a metró ablakában visszatükröződve láttam magam, konstatáltam, hogy nem is festek olyan rosszul. „De az a másik lány szebb volt.” Kontráztam rá rögtön magamra, így biztos nem lehettem egy sugárzó, magabiztos látvány.
Az iskolában is, rendszerint belefutottam csinosabban öltözött lányokba, de ha ez nem is, az néha gondot okozhatott, mikor a már említett kabátot, sapkát és sálat le-, illetve fölvenni kellett. Nem szereti az ember öltözködéssel tölteni az idejét, ha egy tucat ruhát magára kell aggatnia, ráadásul úgy, hogy ne ő legyen az utolsó, aki elhagyja a termet, mert az igen frusztráló. Számomra úgy tűnt, másoknak mindig sokkal könnyebb ez a művelet. És ha inkább pulcsiban maradtam, hogy azzal se kelljen bajlódni, akkor nem látszott a csinos felsőm, hiába vettem föl, nem látszott a nyakláncom, ha esetleg volt rajtam. A fülbevalómat meg amúgy is eltakarta a hajam, mert ritkán hordtam összefogva. Ez is egy dilemma volt, ha kibontott hajat viseltem, biztos láttam valakit, akinek jól állt a copfba fogott haj. Ha én kötöttem össze az enyémet, biztosan láttam egy szép, kiengedett hosszú hajat, én meg bénának éreztem magam.
Ez volt az én diszharmonikus állapotom anno. Most már nem aggódok ezen. Ugyanakkor, közvetlen közelről is tapasztaltam, milyen elvárásokat támaszt magában egy ember, hogy másoknak, akár idegeneknek is megfeleljen. Persze jól esik az elismerő pillantás, én is szeretnék a metrón, vagy bárhol néha kicsit kitűnni, hogy azt gondolják: „Ő egy csinos lány”, „Jól néz ki”, de nem szabad, hogy ezek alapján határozzuk meg magunkat. Mi mutassuk meg a világnak, kik vagyunk, és ne a világ mutassa meg nekünk, hogy kik vagyunk. Különben ez egy értelmetlen rivalizálásba csaphat át, nem létező ellenfelekkel, és ebben az állapotban nem fogjuk jól érezni magunkat. Akiket mi riválisainknak gondolnánk, talán nem is azok. Talán ügyet sem vetnek ránk, és nem felsőbbrendűségből, csak nem foglalkoznak ilyenekkel.
Nem tudom, alkalmanként hány, hozzám hasonlóan bizonytalankodó emberrel utazhattam együtt, hiszen éppen ez a bizonytalankodás hajlamos mindenki mást szebbnek és jobbnak láttatni önmagamnál. De ez téves hozzáállás.
Mindeközben az emberek el is szigetelődnek egymástól. Nem akarom visszaidézni, azt a régi kort, amiről azt mondják, hogy akkor minden jobb volt. Nem éltem benne, nem tudom hitelesen visszaadni. És az úgynevezett „mai rohanó világ” ellenére, láttam és kerültem már olyan szituációkba, amikor igenis egymáshoz szólnak idegen emberek, és segítenek a másiknak, hacsak elejti a buszjegyét, ami fontos lehet, vagy a sálját, kesztyűjét. Szerencsére ilyen esetekben, amennyire emlékszem, legtöbbször tapasztaltam a segítő szándékot, ha pedig nem, akkor igyekeztem én a segítségnyújtó lenni. Ugyan akkor bennem is ott van az: „Én nem láttam semmit”, „Majd más segít, majd más megteszi” érzés. Segíteni nem szégyen, vagy rossz dolog, épphogy példamutató magatartás.
Mindemellett néha én is idegenkedve fogadom, ha hozzám szólnak és beszélgetni akarnak velem, általában idős emberek. Aztán rögtön kialakul bennem az érzés, hogy ez nem is olyan rossz. Nem leszek tőle kevesebb, sőt! Mert minden mozzanat, minden másik emberrel váltott szó hozzánk tesz valamit, és nem elvesz. Ha semmi világmegváltó ötletről nem beszélünk, akkor is. És ha a végén szép napot kívánhatok neki, már is az egy plusz dolog, amivel örömet szerezhettem az illetőnek.
Hiszem, hogy az apró gesztusok hozzá tudnának járulni, és hozzá is járulnak az ember belső jó érzetéhez, és ilyenkor mindegy, hogy külsőleg a toppon érzi-e magát. Egymástól kapjuk a visszajelzéseket és megítéljük egymást, ha akarjuk, ha nem. Törekedni kell a nem negatív megnyilvánulásokra, hiszen miért adjunk embertársunknak kellemetlen visszajelzést?
Mosollyal a külső és belső egyaránt szebb lehet!
Papp Kitti, tanuló